Vajon a tojás fehérje tudja, hogy van neki sárgája?

Tudom, már a kérdésnél felhúzod a szemöldöködet. Hallom, ahogy csettintesz egyet a nyelveddel a kijelző előtt, és azt mondod magadban: lám, én mindig tudtam, hogy ez a nő nem normális. Némiképp talán igazad is van.

Este kilenckor, amikor a normális emberek már a kedvenc sorozatuk harmadik epizódjánál tartanak vagy a másnapi ruhájukat készítik ki, én ott álltam a konyhában és egy lobogó vizes lábas fölé hajolva filozófiát gyártottam a tojásfőzésből...

De hidd el, ez most tényleg fontos kérdés.

Ahogy a figyeltem, miként fő a tojás, a héja hajszálvékonyan megrepedt. Ismered a képet: a repedésből azonnal kibukott egy adag fehérje, ami a forró vízben pillanatok alatt kemény, alaktalan, fehéres cafattá dermedt, míg a sárgája bent maradt a mélyben, sértetlenül.

Néztem ezt a félresikerült műalkotást, és hirtelen megütött a felismerés: mennyire egyben van ez a két anyag, mennyire képtelenek vegyülni, és mégis mekkora, elválaszthatatlan egységet képviselnek. Mindegy, hogy szereted-e a sárgáját, vagy undorral kaparod félre a tányér szélére: ha tojásról van szó, a fehér és a sárga, ez a megbonthatatlan kettősség mégis egy és ugyanaz. Akár tudnak egymásról, akár nem.

De vajon mi tudunk magunkról?

A Megasztár, a Házasság első látásra meg a többi csillogó esti "remekmű" reklámszünetében eszünkbe jut egyáltalán, hogy van lelkünk? Vagy annyira lefoglal minket a külső burok karbantartása, hogy már fel sem merül a kérdés:

Te tudod még, hogy legbelül neked is van sárgád?

Egyáltalán: van bármi fogalmunk arról, hogy kik vagyunk a héj mögött? Vagy csak húsvétkor vagyunk hajlandóak színesek lenni, az év többi napján meg töröttek vagyunk, de legalább az egészségünk és a látszat érdekében tiszták vagy legalábbis mosottak?

Mert persze értem én a logikát: ugyan ki akarna a sárgájával törődni, amikor az alig látszik? Amikor a világban először a héj számít, aztán meg a csillogó, keményre alakított fehérje. Az látszik kívülről. Annak van formája, tapintása, illata – a sárgája meg csak valami nehéz, nehezen emészthető mag a dolgok közepén.

Nem kérdés, hogy azonnal utána néztem, volt-e valaha bárki, aki összekapcsolta a tojást az emberi lélekkel. Istennek hála nem maradtam egyedül ebben sem.

Az 1900-as évek közepén élt egy olasz pszichiáter, Roberto Assagioli – Sigmund Freud és Carl Jung kortársa –, akinek pontosan ugyanez a felismerés változtatta meg az életét. Assagioli rájött arra, hogy a modern pszichológia elkövetett egy végzetes hibát: kifejlesztett egy sor elméletet az emberi viselkedésről, a reflexekről és a páncélokról, de közben a lényeget felejtette el. Assagioli úgy fogalmazott:

„A tudomány először elveszítette a lelkét, aztán az elméjét, végül az eszét is – és nem maradt más belőle, csak a puszta viselkedés.”

Hogy elmagyarázza a tanítványainak, kik vagyunk valójában, Assagioli megrajzolta az emberi elme híres ábráját, amit a mai napig úgy hív a szakirodalom: A Tojás-modell (Egg Diagram).

Assagioli rajzán a tojás külső burka és a fehérje a mindennapi reflexeink, a szerepeink, az alkalmazkodásunk, a félelmeink és a sérüléseink összessége. De a tojás közepébe rajzolt egy tiszta, ragyogó magot. És azt mondta: ez itt a Lélek. Az az egyetlen pont az emberben, ami soha nem betegszik meg, amit nem lehet megrongálni, és aminek közvetlen kapcsolódása van a szenthez, az Isteni jelenléthez.

Köszönöm, ha előfizetéseddel Te is támogatod, hogy ez a független tér létezhessen.